Szerelmes versek

 

     
    Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
    s tavaszi zápor fuszere a földnek;
    lelkem miattad örök harcban él,
    mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
    csupa fény és boldogság büszke elmém,
    majd fél: az ido ellop, eltemet;
    csak az enyém légy, néha azt szeretném,
    majd, hogy a világ lássa kincsemet;
    arcod varázsa csordultig betölt,
    s egy pillantásodért is sorvadok;
    nincs más, nem is akarok más gyönyört,
    csak amit toled kaptam s még kapok.
    Koldus-szegény királyi gazdagon,
    részeg vagyok és mindig szomjazom.

   

     
    Azt akarom, hogy rámszorulj,
    Azt akarom, hogy sírj utánam,
    Azt akarom, ne menj tovább,
    Azt akarom, maradj meg nálam,
    Azt akarom, halkan nevess,
    Azt akarom, szavad elálljon,
    Azt akarom, szemmel keress,
    Azt akarom, a szíved fájjon,
    Azt akarom, add meg magad
    Kegyelemre vagy pusztulásra, -
    Azt akarom: engem szeress,
    Azt akarom, ne gondolj másra.

    
    Homokba írtam kedvesem nevét,
    de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
    leírtam újra minden betujét,
    de jött a dagály s munkám eltörölte.
    Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
    a lány - megfogni a pillanatot,
    hisz magam is így omlok egykor össze
    és nevemmel együtt elpusztulok.
    Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
    ami porba hal, az csak földi lom,
    szépséged a dalaimban lobog
    s dicso neved a mennybe fölírom.
    S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
    örökké él s örökké megujul.

 

     
    Mikor eloször tunt elém,
    drága volt, mint egy tünemény,
    kit azért küldött életem,
    hogy egy perc dísze o legyen.
    Szeme mint alkony csillaga;
    s az alkony hozzá a haja:
    csak ennyi benne az, ami
    nem májusi és hajnali.
    Vidám kép, édes könnyuség:
    meglep, megállít és kísért.
    De többször látva: látomány
    volt o, és mégis földi lány.
    Lépése szuzi és szabad.
    Házias minden mozdulat.
    Alakja nyájas, tiszta fény.
    Nyomában emlék és remény
    kelt: mivel o sem állt a szív
    mindennapi és primitív
    éhei, kis búk, örömök,
    csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.
    Azóta híven nézem ot,
    s lesem élete ütemét.
    lelket lélegzo drága lény:
    útitárs a Halál felé.
    Szilárd ész, gyengéd akarat,
    szívós ero halk báj alatt.
    Valódi asszony, jó s igaz,
    intés, parancs, deru, vigasz.
    Asszony, és mégis valami
    fényt érzek, ami angyali. ..
   

     
    Ha sok idonk lenne e földtekén:
    vonakodásod nem rühellném.
    Töprengenék, hol töltsem el veled
    a végtelen szerelmi éveket.
    A Gangesz-parton, hol rubin terem,
    járnál te: én a ködös Humberen
    szenvelgenék. Ha száz év elszaladt,
    felkérnélek: add végre meg magad,
    mire te addig húznád az idot,
    míg megkeresztelkednek a zsidók.
    Szerelmem folyton none, oly nagyon
    lassan, mint egy világbirodalom.
    Tíz évig lesném homlokod; tizet
    adnék, hogy feldicsérjem szép szemed,
    mindegyik fehér mellednek huszat,
    százezret annak, ami fennmaradt;
    minden testrészednek egy korszakot
    s az Újkort, ha szívedet megadod.
    Ezt érdemelné, hölgyem, glóriád,
    s hidd meg, szerelmem nem adná alább.
    De folyton hallom, hogy hátam mögött
    az Ido szárnyas fogata zörög,
    s tekints elore: lábaink alatt
    jön a jövo, az üres sivatag.
    Márványkriptád mélyében elveszik
    szépséged, s szépségeddel verseim
    visszhangja is. És szuziességedet,
    mit úgy féltettél, féreg fúrja meg;
    s a por elfekszik - ugyanaz a por -
    erényeden meg bujaságomon.
    A sír privát szállás, ahol kevés
    alkalmat kínál a szeretkezés.
    Ezért, míg az ifjúság s az öröm
    harmat módjára csillog a borödön,
    s készséges, vágyó lelked, mint a láng
    bukkan fel tested minden pórusán:
    tekintsük egymást prédának, akár
    két felgerjedt ragadozó madár,
    hadd használjuk a percet, ahelyett,
    hogy elkenodve lötyögjek veled;
    hemperegjünk, míg édességed s vad
    erom egyetlen, görgo gombolyag,
    aztán nyergeljünk és a kéj lován
    vágtázzunk be az élet kapuján,
    s mivel megállítani az Idot
    lehetetlen, kergessük mi meg ot.

   
    Magammal cipelem a szívedet (az én szívemben
    cipelem) soha tole meg nem válok (ahova csak
    megyek te jössz velem; bármit teszek
    azt teszed te is, kedvesem)
    és nem ismerem a félelmet
    a sorsomban (te vagy az én sorsom) nem vágyom
    szebb világot (te vagy az én igaz világom)
    te vagy az kit a hold már réges rég mellém kijelölt
    kit a nap egyszer majd megénekel
    íme a titok mit meg nem osztok senkivel
    (a gyökér gyökere az ég a fa felett hol
    nyüzsög az élet; és magasabbra nyújtózik mint
    hova a lélek vágyni tud és az élet képzelete el nem ér)
    csoda mely csillagokat vezet a végtelen tejúton
    magammal cipelem a szívedet (az én szívemben cipelem)
   

     
    Azt mondtad, eljössz s nem vagy itt, nincs semmi jel se
    fent, se lent,
    tornyod körül csak a fakó késoi holdsugár dereng.
    Sírok teérted hangosan, de mégsem ébredsz a szobán,
    kusza leveled olvasom, de a tintája halovány.
    . ..Jégmadár-tollal ékített lámpádba kék a gyertyafény,
    bagollyal hímzett függönyöd lágy illatot röpít felém.
    De jaj, az Elvarázsolt Hegy kegyetlen és határtalan,
    én itt vagyok, te messze túl, köztünk tízezer szikla van.
   

     
    Azt hiszem, hogy szeretlek;
    lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
    De láthatod, az istenek,
    a por, meg az ido
    mégis oly súlyos buckákat emel
    közéd-közém,
    hogy olykor elfog a
    szeretet tériszonya és
    kicsinyes aggodalma.
    Ilyenkor ágyba bújva félek,
    mint a természet éjfél idején,
    hangtalanúl és jelzés nélkül.
    Azután
    újra hiszem, hogy összetartozunk,
    hogy kezemet kezedbe tettem. ..
   

    Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
    a tengerár;
    rád gondolok, forrás vizét ha festi
    a holdsugár.
    Téged látlak, ha szél porozza távol
    az utakat;
    s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
    lába alatt.
    Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
    és partra döng;
    a ligetben, ha néma csend borul rám,
    téged köszönt.
    Lelkünk egymástól bármily messze válva
    összetalál.
    A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
    Oh, jössz-e már?!